Közel három éve, kezdtük szervezni városunkban az általános iskoláskorú gyerekek kosárlabda oktatását. Ebből a célból egyesületet alapítottunk, amelynek működési struktúráját a délszláv kosárlabda egyesületek mintájára alakítottuk ki. Két fiatal, nagyon képzett és ambíciókkal teli szerb edzőt találtunk és a klub szakmai irányítását teljes egészében az ő kezükbe adtuk.

Az előkészületek során, többször beszéltünk a városban a terveinkről, időnként tanácsot kértünk, néha pedig csak úgy az ismerősökkel beszélgetve hoztuk szóba a témát. A legtöbben nyíltan megmondták, hogy ez nem sikerülhet, mert Szentendrén ezt nem lehet megcsinálni, ez egy „alvóváros”, az emberek itt önzőek, közömbösek, az infrastruktúra is alkalmatlan az efféle új egyesületek fogadására, na meg az anyagi alapok is hiányoznak. Tisztelet a kivételnek, a gyerekek lusták, nem érdekli őket a sportsiker, betegesen félnek a kudarctól, a szülők pedig a sportolást, csak baby sitter szolgálatnak tekintik, addig sincs láb alatt az a vásott kölyök! Másoknál, a hitetlenkedő arckifejezésből olvashattuk ugyanezt, senki sem bízott a túlélésben.

Nem hittünk a fülünknek! Jómagam a Balkánon láttam meg a napvilágot, szerb edzőinkről nem is beszélve, ahol a lokálpatriotizmus, a hazaszeretet, extrém méreteket öltve, a másik végletbe csap át. Itt pedig egy olyan városban próbálkozunk, ahol a polgárok legyintenek egyet, és azt mondják, a saját szülőhelyükre, hogy Szentendrén ezt vagy azt nem lehet, kár az energiáért, hagyjátok a csudába, úgysem fog sikerülni!

Biztos voltam benne, hogy ezek az emberek tévednek, és úgy tűnik, az idő lassan engem igazol! Miért lenne jobb egy 8 éves kisgyermek Belgrádban, Zágrábban vagy Szarajevóban, mint itt Szentendrén. Ott még szegényebbek az emberek, az ő államuk sem költhet eleget a sportra, ott sem bővelkednek tornacsarnokokban és az utánpótlás-nevelés, mégis működik, és nem akár hogyan. Miért más egy délszláv gyermekes család? Miben különbözik? Ők miért ilyen motiváltak? Szinte minden labdasportban ott vannak a legjobbak között!

A válasz, a hatalmas szív, az egészséges lokálpatriotizmus.

Kedves szentendreiek, ne feledjék el, hogy:

Manapság az ember kicserélheti az autóját, kicserélheti a lakását és az otthonát, kicserélheti a feleségét, kicserélheti a hazáját és az útlevelét, de a szívét nem cserélheti ki soha. A Duna part, a Fő tér és a jellegzetes templomtornyok láttán mindenkinek megdobban a szíve, mert bárhová is vet az élet, ez, az egyetlen hely a földön, amire azt mondhatjuk, hogy a szülőhazánk.

A kosárlabda iskolánkban a kosárlabda technikai-taktikai elemei mellett, ez az alap tananyag! Edzőink, Bogdán és Borisz, két kívülről jött idegen, ezt oktatják a szentendrei gyerekeknek, legyen az, játékos, szurkoló vagy csak külső szemlélő, szimpatizáns. Ez a két fiatal szerb fiú, leckét ad nekünk hazaszeretetből, küzdeni tudásból, lelkesedésből, önbizalomból és kitartásból! Ha valaki még nem találta meg a szívében ezt az érzést az jöjjön velünk, a mérkőzéseinkre szurkolni, ez egészen biztosan segít! Higgyék el, nem csak azért élünk, hogy dolgozzunk, aludjunk, meg befizessük a sárga csekkjeinket a postán! A reklám szlogen is azt mondja, hogy ha egyszer majd lepereg a szemünk előtt az életünk filmje, azt minimum, érdemes legyen végignézni.

A sportoló, a kosárlabdázó gyerekek, de a szurkolók is olyan impulzusokat kapnak az élettől, hogy „életük filmje” nem lehet unalmas, azt garantáltan érdemes lesz végignézni! Ők már nem mondják, de nem is gondolják, hogy ezt vagy azt itt Szentendrén, nem lehet! A nulláról indultunk, sokan legyintettek és mosolyogtak, mert csetlettünk-botlottunk, a kevésbé tehetséges gyerekeket is befogadtuk, de ennek ellenére mi csak dolgoztunk, mert tudtuk, hogy a kemény munka legyőzi a tehetséget és a tudás, mindig legyőzi az erőt. Ma két és fél év elteltével már határozottan látszanak az eredmények és nem csak a kosárlabda pályán. Edzőink, Bogdan és Borisz nagyszerű munkát végezetek. Más, egy merőben új szemléletet adtak a gyerekeknek, kinyitották előttük a világot, példát mutattak és ezzel mindannyiunk életét, gyökeresen megváltoztatták. Most már tudjuk, hogy Szentendre a legjobb hely a világon, és ha hiszünk a sikerben, összefogunk, és keményen dolgozunk, akkor nincs elérhetetlen cél, egészen biztosan mi leszünk a győztesek!

A pesszimista jóslatok ellenére, mindmáig megmaradtunk, taglétszámunk közelíti a 100 főt, hat különböző korosztályú csapattal versenyzünk három bajnokságban, átléptük az országhatárt, a nemzetközi mezőnyben is kipróbáltuk magunkat. Játékosaink képzettek, hisznek a csapatban, az edzőkben és főleg önmagukban, senki sem léphet motiválatlanul, a pályára, hiszen mezünkön ott a címer és a név : Szentendre, azért küzdeni, harcolni, kell teljes szívvel és odaadással. A kosárlabdázóink tudják, hogy nincs szürke és langyos, csak fehér és fekete! Mindenkinek vállalni kell a saját részét a játékból, és a jó vagy rossz döntéseikért viselni kell a felelősséget. A mérkőzésen, inkább cselekedj, rosszul, minthogy kivárj, és semmit se tegyél! Olyan lendületünk van hogy, mostanra áttörtünk a híres szentendrei közönyösség falán, ezért egyre több szurkoló élvezi a mérkőzéseken a csapat játékát, és jönnek megélni a győzelmet és a sikert, mert tudják, hogy:

Ez a mi városunk, ez a mi csapatunk és ők a mi gyerekeink! Hajrá Szentendre!

A sport képes legjobban egy közösség lelkét helyre tenni! Ez a legjobb gyógyszer a kishitűség, a kollektív nihilizmus ellen, és ez komoly kihatással van a mindennapjainkra is. Ha a városunk minden polgára elhinné, hogy győzni fogunk, harcolunk, és képesek vagyunk rá, és hogy, „megcsináljuk”, akkor nem maradnánk örökre vesztes város!

A szentendrei kosárlabdázók gyorsvonatként robognak kitűzött céljuk felé, és már nem állíthatja meg őket senki és semmi. Nem érdekelnek minket az akadályok, nem sírunk a gazdasági válság, és az anyagi nehézségek miatt, nem panaszkodunk a szerény infrastrukturális lehetőségekért, nem érdekel minket a politika kicsinyes buta perlekedése. Mi felülemelkedtünk ezeken, a dolgokon, és legyen győzelem vagy vereség az osztályrészünk, mi erősek vagyunk, és mindig győztesként, fogunk távozni a pályáról. A falon is átmegyünk ha kell, és magunkkal viszünk mindenkit, aki eljön ezen az úton, gyereket és felnőttet, játékost, szurkolót és szimpatizánst!

Jelszavunk, hogy:

Kosárlabda nélkül is lehet élni, csak nem érdemes!

Egy új világot építünk, mert Szentendre többet érdemel!

Dr. Kovács Ferenc

a Szentendrei Kosárlabda SE

alapító elnöke

Szentendre, 2008. november 24.